bajuszgyanta

bajuszgyanta:

neurodiverzitas:

neurodiverzitas:

bajuszgyanta:

talán az a legrosszabb a szorongásban, hogy egy idő után nehéz megkülönböztetni a Félek ezt csinálni-t és a Nem akarom ezt csinálni-t, szóval már nem is tudod, mit akarsz, hogy vajon épp készülsz beleugrani valami olyanba, amihez simán csak semmi…

nekem már több barátságom ért véget azzal, hogy az utolsó pillanatban mondtam le a találkozót azzal, hogy bocs, de most mégsem fog menni. pedig szándék&indíttatás lett volna bennem, meg kedv is. :/

láttam egyszer a desen egy idézetet arról, hogy ilyen emberekkel barátkozni olyan, mint megpróbálni kimenteni a vízben csapkodó úszni nem tudót, mert egy ponton túl már saját magadat is veszélybe sodrod, lehúznak és egyszerűen el kell engedned őket, mert te is megfulladsz (talán konkrétan a szorongásról vagy a depresszióról szólt, de sztem egy csomó mindenre rá lehet húzni)

na valahogy így láthatják az emberek a “magunkfajtát” asszem, szóval nem is haragszom, ha valaki ezt megunja egy idő után, meg egyáltalán… ha én nem kommunikálom nyíltan, hogy mi van (hogy ne legyek ~gáz~), akkor nem is tudhatja, hogy én szeretnék találkozni, csak nem tudok, és simán tűnhet úgy, hogy próbálok valakit lekoptatni, ő meg kedves és/vagy büszke annyira, hogy ne nyomuljon aktívabban, mint amilyen jeleket én küldök vagy nem is tudom

szóval igazából megértem, ha valaki ezért megszakítja velem a kapcsolatot, ez a legrosszabb az egészben. megtörtént már és tök megértem

az a jó, amikor barátokkal lehet egymás mellett feküdni a padlón, megnyugszik tőle az ember, és ugyan sokmindent lemondtam már az utolsó pillanatban, ilyesmit még soha, mert ott aztán tényleg nincs mitől tartanom… szerencsére vannak ilyen barátaim.

bár most a párizsi társaság elérte azt a szintet, hogy mindenki otthon fekszik a hátán, és megbeszéljük a facebookon, hogy senki sem bír megmozdulni, felöltözni, és elhagyni a lakást, de legalább így nem érezzük magunkat magányosan. mert amúgy szemenszedett hazugság, hogy párizs a szerelem városa, az max a turistáké meg a szívlakatárusoké, de az ott élőknek rohadtul a magány városa, olvastam az újságban is.

mondjuk az a jó, ha el tudod mondani az embereknek, hogy ez bizony előfordulhat, és számítani kell rá, és így lehet a programon is módosítani, ha mondjuk elvileg valami kiállításmegnyitóra beszéljük meg, hogy elmegyünk, de az indulás előtt fél órával eszembe jut, hogy nem akarok menni sehova, és a másik azt mondja, hogy akkor üljünk ki egy parkba és vigyünk egymásnak egy palack teát, meg ha még nem vagyok kész, akkor nem kell kapkodni, ráérünk, akkor sokkal flottabbul megy minden ilyesmi, és ezt én is bármikor megcsinálom, még csak nem is érzem, hogy áldozatot hoznék, vagy hogy azt hoznának értem…

juliskardigan

pappito:

ka-steve:

sronti:

projektelorehaladasijelentes:

projektelorehaladasijelentes:

znotcute:

Kevés emlékem van az apai dédszüleimről, de azok sem kellemesek.

Dédnagyapám nagydarab, vastag bajszot viselő ember volt, akinek a hét minden napjára megvolt a hózentrógere, de a sötétbarna kalap állandó viselete volt. Nagyanyám egy apró, szemüveges, karvalyorrú nő volt, akit az utcában kedveltek, pont a törékeny termete miatt. Sok időt nem töltöttünk együtt, mert rettegtem tőlük, toporzékoltam, ha pár órára rájuk bíztak, ezért később már nem erőltették szüleim a felügyeletet.

Sin City, a község, ahol éltek -és amit most nem neveznék nevén- alacsony lélekszámú település volt a két világháború között. A lakosság református és katolikus közössége szépen megfért egymás mellett a község két pontján. Laktak itt-ott zsidók, tudtak róluk, elfogadták őket a békés lakók. 
Ám a második világégés mindent megváltoztatott, ember embernek lett a farkasa. 
Ekkor mutatkozott meg dédnagyanyám valódi jelleme. Mivel mindenki kedvelte, minden pletyka nála csapódott le, pontosan tudta, hogy melyik zsidó család kapott hamis keresztlevelet, kik bújtatnak más falukból származó zsidókat a pincéjükben.
Elég hamar meglátta a lehetőséget ebben és ő maga árulta el a nyilasoknak a szomszédait. Messzire sem kellett mennie, csak a saját ágyába, a nyilas szeretője mellé, a későbbi mostoha dédnagyapám mellé. 
A rajtaütés hajnal kettő és három között zajlott, amikor a helyi legények puskával felfegyverkezve felverték a családot és kitessékelték őket az udvarra. 
A családfőt állítólag ott agyonverték, mert tiltakozott, az asszony karjaiból pedig kiszakították a csecsemőt és a kútba dobták, csak az asszonyt vitték magukkal, talán megkínozni. 
Beszélték azt is, hogy teljes famíliák tűntek el egy-egy nap reggelére. Legendák szóltak arról, hogy a férfiakat nem vitték el megkínozni, nem tették fel vagonokra, hanem egyszerűen kihurcolták a falu határába és egy gödörbe lőtték őket.
Sin City lakosságának egy része ekkor lendült mozgásba és a kiírtott család házát teljesen kifosztották, aranyait, bútorait, ruhaneműit talicskán hordták el. 
Gyerekkoromban mindig megszagoltam dédszüleim hálószobájában álló két hatalmas faragott tölgyszekrényt. Benne száznál is több ágyneműgarnitúra, amire dédanyám mindig azt mondta, hogy egy ember gazdagsága ágyneműben mérhető. Sosem értettem, de hozzérnem nem volt szabad. Simogattam az aranytrombitát a falon, a hegedűt, pedig ők zenei analfabéták voltak, mégis ott lógtak ezek a számukra felesleges hangszerek.
Pár éve van tudomásom erről a történetről, szégyenfolt a maradék családunk életében, de sosem beszélünk róla. Nem a mi a bűnünk, mondta nagyanyám és befejezte a mesélést. 
Ma megálltam az emlékmű előtt, amit eddig csak képeken láttam. Néztem azt a ronda sast és dédnagyanyám eszelős tekintete sejlett fel, aki letuszkolta torkomon a penészes kenyeret a savanyú tejjel, mert nem akart adni a mandarinjából az ötéves gyereknek, mondván: “dédinek is kell a vitamin, de itt van tejecske, kenyérkével”.
A sasban megláttam a bajszos dédapám, aki azért vitte el nagyanyám kutyáját az erdőbe, kikötni egy fához, mert az éjjel hangosan ugatott és aki élvezetét lelte abban, hogy bottal üsse agyon azokat a macskákat, amelyek a veteményesébe tévedtek.
Ők voltak a dédszüleim, akiket ma délután megláttam a sasban. Ők azok, akiknek a márvánnyal borított sírhelyén a következő szöveg szerepel: “nem haltunk meg, csak elmentünk”.
Nekem ezt a szégyennel keveredő utálatot jelenti az emlékmű. 
így - a másik oldalról is
Kétszer beszélgettem kemény dolgokról Nagypapával - aki egyébként mindent megadott nekem, és nagyon-nagyon szerettem.

1.”És akkor bementünk a nyomdába, és átjavítottuk a levonatot. Így lett az egyes lista, a kommunista”

2. “És akkor mondták, hogy baj van, és be kell menni a Köztársaság térre. Tárgyaltunk egész este, aztán kaptunk ócska puskákat, és felmentünk a tetőre. Akkor, azt hiszem, meghalt egy munkás a téren…”

Het threadje.

Erős kontent. Ilyenből kéne pár ezer, osztán mindjárt kevésbé lenne releváns, állítanak-e fel giccses lófaszt a “Szabadság” térre (de nem is állítanának). 

vagy, ha igen, nem állna sokáig

bajuszgyanta

bajuszgyanta:

először ezt hittem, hogy ez a rooibos lesz. tök jól hangzik, köszi!

ojjé, ilyet veszek, nem lehet mindig csak a válium! ez segít a rémálmok ellen is? bár izé, én szeretem a rémálmaimat, nagyon szimbolikusak és informatívak, csak néha megakadályoznak abban, hogy kipihenjem magam… :/